Kulturális örökségtől a világbékéig

Szeretném, ha ez a blog, többek között, az örökségturizmuról is szólna, viszont még egyetelen bejegyzés sem született szigorúan ebben a témában. Azt hiszem, halogattam a feladatot, annyi mindent szeretnék megfogalmazni ezzel kapcsolatban, és féltem, nem biztos,hogy sikerül összeszedetten és emészthetően átadnom. Hát, most megpróbálkozom azzal, hogy leírjam, nekem mit jelent a kultúrális örökség fogalma és miért szeretnék erre is fókuszálni a blogban. Nem vagyok szakértő egyáltalán, de próbálok olvasgatni a témában és otthonról is sok érzést, gondolatot hozok, de mindezzel együtt is valószínűleg elég szubjektív poszt következik.

Az örökség, valamilyen szinten, egy passzív dolog – nem dolgozunk aktívan érte, csak úgy jön. Hol örülünk neki, hol a pokolba kívánjuk, de az mindenképpen igaz, hogy nem tudjuk nem megkapni. Azt, hogy megöröküljük a vonásainkat, a mintákat, a recepteket, az ünnepeket, a házat, a kultúrát, úgy a családtól, mint a közösségtől, nem tudjuk befolyásolni, egyetlen dolgot tudunk tenni: együtt élni velük, és, őrizni őket, ha kedvesek, és valahogyan feldolgozni őket, ha traumatikusak. És ez ugyanúgy igaz egyéni és közösségi szinten.

Vagyis, nekem a lényeg az örökségben az, hogy menthetetlenül meghatározza, hogy kik vagyunk és kik leszünk – attól függően, mennyire akarjuk a hozott mintákat megőrizni vagy feldolgozni. De ehhez elengedhetetlen a tudás – egyéni szintén az önismeret (tudjam, hogy ezt azért teszem vagy mondom, mert így láttam otthon, vagy pont azért akarom máshogy csinálni, mert így láttam otthon), illetve közösségi szinten a kulturális örökségünk ismerete.

És itt kultúrális örökségről szeretnék nagyon tág értelemben beszélni, gyakorlatilag majdnem szinonimaként a szocializációval, de mégis inkább a kézzel foghatóbb tárgyi, épített környezetről és szokásaink örökségéről. Azért szeretném kiterjeszteni a fogalmat, mert az, hogy egy-egy ország, vagy népcsoport mit tekint kultúrális örökségnek korántsem egyértelmű és állandó, mindig változik az aktuális politikai trendeknek megfelelően. Ki mit akar kihozni belőle, ki mire akar emlékezni és büszkének lenni. És úgyanígy, a kultúrális örökségeket számbavevő intézmények, mint globálisan az UNESCO például, szintén teljesen átpolitizáltak és egyfajta kanonizált értéket közvetítenek. Nem biztos, hogy minden bekerül a védett értékek közé, ami arra érdemes, és nem biztos, hogy a legérdemesebbek kerülnek kiválasztásra. Ezt is, mint sok mindent, szűrőn keresztül kapjuk és persze legtöbbször nincs is energiánk beleásni magunkat a részletekbe.

Viszont az szerintem játéknak és hobbinak is szuper, ha egyszerűen csak nyitott szemmel járunk: az utcában, ahol lakunk, a városban, ahol születtünk, a városrészben, ahol dolgozunk és ott, ahova éppen utazunk. Ahhoz, hogy igazi önismeretet szerezzünk és, ha dolgozni akarunk önmagunkon tényleg, akkor szerintem az is elengedhetetlen, hogy értsük, mi vesz körül minket: miért olyan az a ház, amilyen, kik laktak az utcában, ahol felnőttem, miért hívta nagymamám pöszmétének az egrest (mondjuk szerintem annak akkor is pöszméte a neve 🙂 Egy ideális világban szerintem, ha valahogyan az, hogy ismerjük a környezetünk örökségét, fontos lenne, akkor biztosan nem jelezné Békéscsaba határát rovásírásos tábla.

Egy ideális világban értjük, ismerjük és helyén kezeljük az örökségeinket, és, persze, őrizzük is. Helyén kezeljük, vagyis elfogadjuk, nem akarunk mást belelátni, mint ami – úgy szeretjük, vagy úgy bírkózunk meg vele, ahogy van. És ehhez például borzasztóan jó kezdeményezések a lokáis civil projektek, mint például a Budapest 100.

És, amellett, hogy utazni csak egyszerűen jó, feltölt, kikapcsol, arra is szuper alkalom, hogy megismerjük kicsit a globális örökségünket. Próbáljuk megérteni, hogy számunkra furcsának vagy sokkolónak tűnő szokások honnan erednek, és lássuk azt, hogy amelett, hogy természetesen mindenki kicsit egyedi vagy más (persze mindenki nagyon egyedi és nagyon más akar lenni, mint a szomszédja) nem nagyon van olyan, hogy egy étel vagy akár egy nyelv tisztán ilyen vagy olyan eredetű. Minden hatott mindenre, mindenki vett át mindenkitől, és ezekből az egymásra rakodódó hatásokból alakultak ki a mai jellegzetességek, és alakunak folyamatosan.

Tehát miért fontos a helyi és globális örökségünk ismerete? Egyrészt, mert szerintem az önismeret része – és az az ember, aki magát ismeri, az elfogadja és ne adj Isten, még szereti is magát, nem tolja másokra az örökös frusztrációit (vagy legalábbis mértékkel). Ugyanez áll a kulturális örökségre – amit értünk, azt szeretjük, vagy leglábbis elfogadjuk. Amit szeretünk, arra vigyázunk. És, ha vigyázunk valamire, jelen esetben az örökségeinkre, akkor gyakorlatilag vigyázunk egymásra és a környezetünkre.

Egy szó, mint száz: mindenki jól jár, ha nyitott szemmel járjuk a világot 🙂